A mai napban az Oktató számára sűrűsödött minden olyan tevékenység, hallgatócsoport, érzés, vélemény, ami más esetben egy félév alatt gyűlik tapasztalattá. Halmozódtak a kihívások (problémák?), a pozitív visszajelzések, a remények, az elvárások az Oktató és a Hallgatók részéről egyaránt.
Az Oktató találkozott idős, nyitott, motivált Hallgatóval és Kollégával, fiatal, elzárkózó, passzív Hallgatóval, destruktív és konstruktív kritikával és mosolygó, csillogó szempárokkal egyaránt.
Nyugalomra volt szükség, amikor a Hallgató a tanegységhez kapcsolódó szakkifejezéseket oda nem illő jelzővel látta el.
Örömöt jelentett, amikor a Hallgatók társaik jó tapasztalatait mesélték el egy kurzus kapcsán, és jó érzés volt olyan Hallgatókkal találkozni, akik a saját hiányosságaikat fejlesztendő területként rajzolták fel.
Optimizmust jelentett, amikor Gyakorló Pedagógusok gondolkodni kezdtek a tanári kompetenciákról, a saját szakmai tevékenységükhöz kapcsolódóan.
Higgadtságra volt szükség, amikor az Oktató egy Hallgató szerint nem gondolhatta (volna) komolyan, hogy 3 (!) kötelező szakirodalmat is megjelöl egy levelező kurzus keretében. A kötelező szakirodalom ti. a férj, feleség, gyermek, család, munka és (!) más kurzusok elől veszi el az időt.
Megdöbbenést váltott ki, hogy a Tanulók olykor “külső körülményt” jelentenek a tanítási folyamatban.
Nehéz volt minden hangot meghallani, és még nehezebb mindenre reflektálni, hogy ne maradjanak elvarratlan szálak.
Az Oktató 11 órában tanított, tanult, segített, válaszolt, kérdezett, kialakított, felvázolt, támogatott, irányt mutatott, kommunikált.
Az Oktató elfáradt, de bizakodó, mert reméli, hogy csak így érdemes…