A lájkolás lélektana

Régóta megvan ez a cím piszkozatként a fejemben. Sokmindent értek alatta, de most arra térek ki, hogy vajon kik és miért lájkolják az ember bejegyzéseit. Lehet, hogy nem szerencsés a lájkolás mögött lélektani hatásokat keresni, de én – a tapasztalataim alapján – mégis úgy látom, hogy a lájkolás az ismerősök körében nem csupán tetszésnyilvánítást jelenthet, hanem egyfajta játszma része is lehet.

A Facebookon nyáron (és egy ideje) aktívabban teszek közzé bejegyzéseket, linkeket, képeket, és azt látom, hogy vannak állandó lájkolók, akiknek majdnem mindegy, hogy mit teszek közzé, mindig az első (vagy az összes) lájkoló között vannak. :) Az ő hozzáállásukat még nem értem, hiszen ez vagy azt jelenti, hogy mindent jónak ítélnek, amit én megosztok (még ez is lehet :D ), vagy más szándék húzódik meg a tetszésnyilvánítás kifejezése mögött. (Instantlájk)

Vannak olyanok, akik akkor lájkolnak, ha én is lájkolom az ő bejegyzéseiket (ezt egészen jól meg lehet figyelni), kicsit olyan érzés ez, mint amikor a hallgatók közül mindig van 1-2, akik az összes kérdésemre válaszolnak, hogy ne érezzem rosszul magamat. (Könyörlájk)

Vannak olyan ismerőseim, akik érezhetően megválogatják azokat a tartalmakat, amelyekre tetszésüket nyilvánítják, és azt gondolom, hogy ez a legobjektívebb viszonyulás. (Objektív lájk)

Van egy olyan csoport, akik a hierarchikus viszonyokban (pl. kolléga, főnök, tanár) egy-egy szerephez kötik azt, hogy kiknek a tartalmait kedvelik… Ebben az esetben tehát nem a tartalomhoz kötődő tetszésnyilvánításról van szó, hanem a személyhez fűződő kapcsolatról… (Szubjektív lájk)

A különböző blogokon is egyre gyakrabban található beépített like-gomb. Vannak olyan blogírók, akik a bejegyzéseik linkjét Facebookon is megosztják. Ilyenkor többször az figyelhető meg, hogy a Fb-on közzétett linkek több lájkot kapnak, mint maguk a bejegyzések a blogon/hírportálon. Vajon a Fb-on lájkolók ilyenkor végigolvassák, hogy mi tetszett nekik? (Látszatlájk)

Vannak olyanok, akik a saját bejegyzéseiket is lájkolják néha :) (Biztatólájk)

Vannak olyan kezdeményezések, amik a lájkok száma után nyereményeket sorsolnak ki. (Kötelezőlájk)

És végül egy kiemelten érdekes jelenség, amikor például valaki megházasodik, vagy kisgyermekük születik. Sok esetben a képeket lájkolják, de kevesebben írnak köszöntőt, gratulációt a Facebookon a képek/albumok alá. Ennek vajon mi az oka? Írnak máshova? Vagy kényelmesebb csak egy gombra rákattintani? Vagy valóban csak tetszik nekik a kép, de nem gondolnak semmit, amit szívesen megírnának? :) (Kényelemlájk)

Amikor ezeket végiggondoltam, akkor arra jutottam, hogy ezek után talán (!) néha (!) én is meggondolom, hogy lájkoljak-e bizonyos tartalmakat.

Jó lenne kifejezetten erről a kérdésről olvasni tanulmányokat. :)

Kapcsolódó írások:

És, akkor stílusosan, a bejegyzés like-gombja :)

“Google +”

Ma elkezdtem használni a “Google +” szolgáltatást. (Az első benyomásokról olvasni lehet pl. itt, itt és itt is.)
A design miatt pozitív volt a saját első benyomásom, esztétikus és igényes az oldal kezelőfelülete.

Kedvező jelenség a sokak által reklámozott “körök” rendezhetősége, mert valóban egyszerűen csoportosíthatjuk ismerőseinket. Azonban amikor elkezdtem a “körökbe” sorolást, akkor 85 ismerős után feladtam. Talán türelmetlen voltam, volt fontosabb teendőm is, de mindenképpen úgy gondolom, hogy egy ilyen lehetőségnek akkor van nagy haszna, ha a szolgáltatás elején, és nem utólag kerül bevezetésre. A Gmailben lévő kapcsolataimat (580) nehézkes egyenként körökbe sorolni, de legalábbis nem egy délelőtt műve. :)
A kollégák között megoszlanak a vélemények, de este kipróbáltuk azt az egyedi szolgáltatást, amire eddig máshol nem volt lehetőségünk: hárman vettünk részt egy videokonferencián. Ez valóban újszerű élmény volt, és egy idő után érzékelte a program, hogy ki beszél éppen, és annak a videóképe ugrott a beszélgetőablak középső felületére. (Like vagy +1 :) )
Mivel a videokonferencia az elején döcögve működött csak ezért többször is kezdeményeztük a “társalgást”, és ezalatt minden egyes próbálkozásunkat mindhármunk Google+ (Facebookból már jól ismert, Twitterhez hasonló :) ) falán többször is naplózta a rendszer — ez fölösleges és kicsit körülményes folyamat is egyben. Biztosan több idő kell ahhoz, hogy személyre szabja mindenki a saját + oldalát, ezt talán jó lett volna a használatba vétel előtt egy “beállítások” oldalon áttekinteni…
A kezdeményezést én nagyon jó ötletnek tartom, kényelmes és minőségi megoldást jelent, hogy a felhasználók által legkedveltebb és leggyakrabban használt szolgáltatásoknak egy nagy rendszere legyen, ám ez egyelőre döcögősen megy még.

A nap folyamán, kattintgatás közben azon gondolkodtam, hogy a Facebookot eddig ellenző ismerőseim, akik a Gmailt és a Google szolgáltatásait kedvelték, most tulajdonképpen tudtukon kívül váltak egy közösségi oldal tagjaivá. (Természetesen dönthetünk úgy is, hogy még ezt is ellenezzük, de azt gondolom, hogy a Gmail-felhasználók mindennapi életébe beszivárog majd a rendszer, és többen elkezdik használni, akik ezidáig ellenezték…)

Kíváncsi vagyok, hogy a Fb-profillal nem rendelkezők közül hány új felhasználót szerez magának ezzel a szolgáltatással a Google… Várjuk a statisztikákat és az infografikákat a két rendszer összehasonlításáról.

A Facebook sem késlekedik sokat, talán csak tanul a + mínuszaiból…

Facebook és függőség

Egy gondolat foglalkoztat körülbelül egy hete. Majdnem mindennap eszembe jut, amikor a Facebookra gondolok, vagy belépek az oldalra. Az egyik doktori órán a Facebook-kutatás metaforaeredményeit mutattuk be Szilvivel. A Facebookkal kapcsolatban gyakran elhangzik, hogy “nem jó, mert függővé teszi a gyerekeket, nem mennek ki a szabadba, a gép előtt töltik az idejüket, stb.”. Ennek van alapja, sokan valóban függővé válhatnak a különböző közösségi oldalak használata során (is). Ugyanúgy megjelenik azonban ez a jelenség a szappanoperák hatására, vagy egy számítógépes játék bűvkörében is könnyen kialakulhat. Nem kutatom a függőséget, de egyszer hallottam erről egy előadást Bolognában, és meglepően érdekes adatokat osztott meg velünk egy olasz pszichiáter a függőség jelenségvilágával kapcsolatosan. Visszatérve a doktori órához: az egyik csoporttársunk felvetette, hogy amióta “okostelefonjaink” vannak, azóta nem is kell a négy fal között Facebookozni: tehetjük ezt metrón, kirándulás alatt, hazafelé menet, vagy a focimeccs előtt, a pálya szélén. Egyszóval már nem minden esetben zárja négy fal közé a közösségi oldal a “függőket”. Talán e jelenség eloszlatja majd azt a kételyt/közhelyes kijelentést, hogy az online közösségi oldalak elmagányosítják az embereket… Az okostelefonok és a “felokosított, de alapvetően kedves telefonok” :) világában egyszerűen oszthatunk meg barátainkkal helymeghatározó információkat, rövid állapotjelzéseket, érzelemkifejező gondolatokat. És ezt mind-mind az ismerőseink számára tesszük közzé… Ha magányosak lennénk -olvasó hiányában- nem lenne értelme ezeknek a közléseknek sem.